Csak sétálok...s egyszer csak észreveszem hogy hol vagyok...itt már jártam..Vele voltam itt...Vele nevettem itt...Ő volt az aki megmutatta nekem az élet derűsebb oldalait aztán...eljött egy nap és többet nem mutatott...többé már nem voltak derűsebb napok..eltűntél..és azóta csak kereslek...mindenütt csak téged kereslek...utánad vágyom de már nem lellek...csak a hiányod.
Teljesült minden mit kívánni tudtam, melletted mindenem megvan mit valaha álmodtam.
Minden nap jobban hiányzol nekem, nélküled elvesznék azt hiszem.
Soha nem leszek túl messze ahhoz, hogy érezzelek!
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges!
"A remény ad erőt, hogy a nappalokat és az éjszakákat elviseljem... S reménykedve várom a percet, mikor ismét angyali szemébe nézhetek."
Itt vagy velem, ahogy írom ezt a sort, Ahogy szemedhez ér, én ott vagyok Veled!
A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. Maktub /meg van írva/ - mondta. Ha a Történeted része kell ,hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.
Égre nézek felhőket látok s a felhőkben a Te arcodat látom. Csendes szélben hangod hallom, ha elbújik a Nap akkor is tudom, hogy szeretlek s hiányzol nagyon!
Azt tanultam, hogy egy nap 24 óra, egy óra 60 perc, egy perc 60 másodperc. Azt nem tudtam, hogy egy másodperc nélküled maga az örökkévalóság...
Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.
Szükségem van a napra,a csillagokra, a holdra és rád. A napra nappal, a holdra és a csillagokra éjszaka, Rád pedig örökké!
Én...Nekem...Rosszul esik. Csak...csak rosszul esik, az, hogy nem tudok sok esetben tenni semmit. Semmit, azért hogy örüljön, boldog legyen, hogy együtt nevessünk. Már tudom, hogy az embereknek nem elég elmondani egyszer, hogy szeretjük őket. Viszont sokszor sem kell ment megunják. S mikor hallom, hogy milyen jól szórakozol,szórakozik,szórakoztok...csak nem velem. Velem nem lehet valamiért. Mostanában nem. Talán sosem voltam én olyan hüje kiskölyök, mint mások. Olyan hóbortos gyermekecske, mint sokan még most is. Irigylem őket. Mert élvezik az életet, megnevettetnek másokat...De...rólam senki nem mondja, hogy " milyen jót röhögtem veled" vagy ilyesmik. Én nem tudom az embereket megvigasztalni,bátorítani...meg azt sem, akit mindennél jobban szeretek...vagyis, nem eléggé, hiába próbálom..Pedig mennyire szeretném...
És...ott álltak és Isaline látta a pisztolyt a férfi kezében. Már késő volt. Késő, hogy szólhasson Tomnak, álljon félre. Tudta, hogy meg kell mentenie a fiút, még akkor is, ha az nem szereti őt. Isaline teljes erőből szaladni kezdett és odaugrott a fegyver elé. Épp akkor sült el a pisztoly. Tom megrökönyödve, tehetetlenül nézte Isalinet. A lány érezte amint az éles golyó végigsüvít a testében. Fájt neki, nagyon. A pisztolyos férfi időközben elszaladt. Tom a mentőket hívta, odaszaladt Isalinehoz. A lány utolsó erejével rámosolygott a fiúra és megszólalt: Emlékeztetni akarlak egy olyan lányra, aki mindig szeretett és akkor is mosolygott, ha összetörték a szívét... A lány becsukta szemét és mire a mentő megérkezett már nem élt. Tom megértette végre. Eddig nem értette, hogy Isaline miért ragaszkodik annyira hozza, tudta hogy szereti, de a lány érzéseit csupán fellángolásnak vélte. Most már értette...egész életében egyedül Isaline volt az aki szerette, igazán. A könnyek betöltötték arcát, szívét pedig a szomorúság s a veszteség. Az élet könnyen elfújja azt, ami igazán számít, ha nem vigyázunk rá...
