szerelem.csalódás.

A szerelem hülyeség. Tönkreteszi az ember életét, és én soha többé nem akarok szerelmes lenni!

Soha többé nem megyek a szívem után már,
Egyszer elhittem a mesét, hittem, tárt karokkal vár,
Amire vágyom, miről álmodtam,
Minden emlékem itt hever előttem egy sáros lábnyomban.

Miért éppen azt szeretjük, akit szeretünk, miért pont onnan kapjuk a pofonokat, ahonnan nem vártuk?

Mindig képesek vagyunk gyűlölni, amit valaha szerettünk, és ugyanazzal a tűzzel tesszük ezt, amellyel egykor a szeretetünk lángolt.

A remények, akár szépek voltak, akár nem, ritkán váltak valóra az én világomban.

Az emberek nem változnak, sőt! Az idő múlásával csak egyre rosszabbak lesznek.

Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét, és nem nyitsz ki újságot, amiben ő szerepel. Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. Nem zongorázol. Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni. 

A szerelem az agyban lejátszódó kémiai reakció, ami csupán egy röpke pillanatra tesz boldoggá, de ezért aztán hosszú évek szenvedése az ár. Mert az az egy pillanat annyira jó, annyira varázslatos, hogy újra és újra át akarjuk élni.

 Hát nem marad meg soha semmilyen kapcsolat? Olyan meghittnek, olyan zavartalannak, amilyennek kezdetben látszott? Nem állhat fent soha semmilyen helyzet sokáig? Hirtelen szúrni kezdett a szívem, éles és metsző fájdalommal, kimondhatatlan nosztalgiával csak az imént eltűnt pillanat után is.

Immúnis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és érzés tűnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most valami mást reagáltam, mint ami ésszerű lett volna. (...) Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani.

Persze minden lánynak az a sorsa, hogy egyszer valakié legyen. De neked sem lesz mindegy, hogy ki az a valaki. Csalódhatsz, és az első csalódás életed végéig elkísér.

Ez az én bajom (...), hogy semmit sem tudok elszakítani egészen. Én mindig tudom, hogy el kellene menni onnan, ahol állok, mert baj lesz, de az eszem elalszik, ott maradok, és bevárom a bajt.

Az emberekben nem lehet megbízni... a legjobbakban is csalódunk, akikről semmi okunk nem volt hinni, hogy keserűséget, bánatot és csalódást okoznak nekünk... talán jóhiszeműen vagy tudaton kívül? Meglehet, de ez nem változtat semmit a kínos megdöbbenésen.

Látom, ahogy ránézel. (...) És nem kaphatod meg. Talán csak annyi az egész, hogy eddig sosem tudtad meg, milyen akarni valamit, ami nem lehet a tiéd.

Tudod mi a legrosszabb? Amikor összeomlik az életed, és pont az okoz csalódást, akire a leginkább számítottál.

Sohasem könnyű, ha összetörik a szívedet. Egy kis darabja mindig törött marad. De ezt próbálod átvészelni, ahogy tudod. És egy nap ráébredsz, hogy csak egy kis része tört össze, és még nagyon sok van épen.